4
Budapesti ősz
   
Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja
Az aprókockás térre leszakad;
Hajnal fakul az esős éjszakára,
Már látom a komor, nagy tűzfalat.
Ködtől kopottan, ablakomra szállva,
Két esett veréb álmosan fecseg,
Lelkem kiréved a foszló homályba,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Valamikor a pitymallat sugárát
Ujjongva lestem iratos mezőn,
Hűs szél borzolta nagy kalászok árját,
A nap mosolygott és rá repesőn
Mennybéli kórus zendíté imáját
S a rét, az ég száz színben reszketett.
Most? Búsan zizegnek a villanylámpák,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Mintha minden gyász, amit általéltem,
Csöndes titokban fojtogatna most,
Mintha a ködök e magányos téren,
Lelkembe hamvaznák a bánatot,
Mely kihalt utcák során tovalézeng,
Mely szitáló közönnyel csepereg,
Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már,
Csak álmodom mezőkről, éjszaka.
És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál,
Oh én vagyok a szürkeség maga!
Olyan, miként ti. Villamos rohan már,
Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg,
A nagy kórusból csak e hang maradt már,
- Ti is elszálltok, szürke verebek!

Shakespeare
 
A kandallóban égnek a hasábok,
Már itt az alkony. Isten véletek
Napfényes erdők, tavaszi szelek,
Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok!

Már itt az este. A szőlőlevél is
Pirosra vált, az ég is rózsafényes,
- Az elmúlás ez, az emlékezés ez -
Már itt az este és már itt a tél is!

Motoszkál még fejében egy-egy ének,
Szelíd szonettek, mennydörgő szavak,
Melyekre taps reng és zeng száz ajak.

A kandalló kiégett. Itt az éjjel.
S a vak sötétben végsőnek világol
Két szép szem napja múltak tavaszából.

Hajnal
   
A tegnapot most váltja föl a holnap.
Sötéten silbakolnak még a fák.
Az út köves, házszegte pusztaság.
Utolsó fénye húny a csillagoknak.

A karavánja jár e pusztaságnak.
Némán söpörnek. Ködbe vész a por.
Halk hamvazás dereng az ég alól.
A nap, a nap! súgják a sanda árnyak.

És gyors ütemben ébredez a forma,
A szín, a hang - dóm és gyár büszke orma
Az égbe barnul és dalolni kezd.

Harang és kürtő szólal, a siket,
Vak éjszakát riasztva hosszú jajjal.
Az élet fölzeng: itt a drága hajnal!


Fidiász a népnek...
   
Börtönbe dobtatok. Formátlan szürkeség
Örökös árnya föd és testtelen magány.
Lomhán szállong tova nagy, néma éjszakán,
Míg künn szobraimon új nap szerelme ég.

A népem elhagyott. Vésőm már nincs velem,
Karom meddőn lendül a szürkeségbe föl,
Rá a rozsdás bilincs vasnevetésbe tör.
Oda márvány, élet, teremtés, szerelem!

De az elefántcsont és arany remeke,
Melyre ráragyogott az istenek ege,
Az olimposzi fő derűsen él tovább.

S fenséges mása fenn a fényittas egen
Rá visszamosolyog gyönyörűségesen
S bámulja művemen kupolás homlokát!

Fidiász/Pheidiasz

A halotti beszéd
   
Egy méla szláv pap mondta a beszédet.
A vén anyókák sírtak csöndesen.
Szomorú daccal álltak a legények:
Harcból került meg a véres tetem!

Nyár volt. A termékenység ölelése:
Tüzes nap égett a dalos mezőn,
Áldást kínált a duzzadt rög vetése,
Csak a pap állt komoran és merőn.

Rögöt, virágot dobtak mind a sírra,
Magyar rögöt, hisz érte halt a boldog,
Magyar virágot, hiszen érte bomlott.

S míg fönn trillába kezdett egy pacsírta,
A torra gondoltak, hol inni fognak
S pogány, virágos nótákat dalolnak!

Ősz

Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató.

Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet...
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.

Könyvek és könnyek
   
A könyvek boldog városában éltem,
Hol gót eszmék, görög romok,
Reneszánsz kupolák, rokokó csarnokok
Rejtettek el biztatva és kevélyen.

Nagy voltam én és törpe e világban,
Enyém volt minden korok vigasza,
A nagy világ, a kis haza,
Enyém volt asztalon és ágyban.

De egyszer útam innen kifelé vitt,
Az élet szele örökre elszédit,
Azóta véres és rózsás nyomon járok,

Enyémek az új arcok és új álmok,
Enyém a könny, láz, gond és szerelem
S könyvek igazát seholsem lelem!
Kattints a kép nagyítható.
Annára gondolok
   
A csillagokra gondolok
És Annára, ki elszállt búcsú nélkül,
A boldog, néma csillagokra,
Melyek lenéznek mosolyogva
Reám a babonás, bús téli égrül.

A csillagokra gondolok,
Melyeknek lángja régesrég kiégett,
Csupán fényük ragyog
S Annára gondolok,
Ki rám ujjongva nézett
S egy csillagos ősz éjén elhagyott.

A csillagokra gondolok,
Kiégett, elsuhant, tört csillagokra,
Annára gondolok
S a könnyem úgy ragyog,
Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!

Mert későn jöttem...
   
...Mert későn jöttem én.
                         Tudom már sorsom átkát,
A titkos bánatot és hogy mért nincs remény,
Hogy végzetem egén mért bágyad a szivárvány
S mért jő korai éj. Mert későn jöttem én.

Győzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már,
Új tájak öröme ezért nem az enyém,
Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár
S új vágyakat az éj. Mert későn jöttem én.

Ezért nem láttam én a szűzek seregében
Hozzám hajló szivet s tavaszom édenén
Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben
És magányos az éj. Mert későn jöttem én.

Ezért rajong szivem halódó birodalmak
Beteg álmaiért s a földnek kerekén
Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna.
Mert hontalan e vágy.
                        Mert későn jöttem én.

DIALÓGUS A KÖNYVTÁRBAN

(A nagy anyakönyvtár egyik távoli, csöndes zugában, alkonyatkor. Az ablakból kilátás a szőke folyóra és a ligetre, ahol gyermekek labdáznak és szerelmesek sétálnak.)
A tudós: Legjobb volna könyvtárban lakni, egész életünket itt élni le, éjjel-nappal leghűbb barátaink közt lenni: lehet ennél boldogabb és bölcsebb élet?
A költő: Nem tudom. Sainte-Beuve a temetőhöz hasonlította a könyvtárat, a temetőhöz, ahol híresek és elfeledettek nyugszanak egymás mellett.
A tudós: A temetőben néha több és szebb élet van, mint az élők között. Tavasszal jobban virul a temető, mint a város.
A költő: De a könyvek temetőjében csak a könyvmolyok élnek és a szú perceg csupán. Igaz, hogy itt is békésen megférnek egymás mellett kicsinyek és nagyok, okosak és bolondok, gazdagok és szegények és az is igaz, hogy az ostobaságnak néha díszesebb kötése van, mint a bölcsességnek, mint ahogy a temetőben a gazdag senkinek márvány a pihenője és a koldus dicsőnek gyakran már csak az árok széle jut!
                                                                             tovább>>>
A munkásnak
  
Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül
Meglátod-e, ó testvér, feléd nyújtott kezem,
Ha ünnepnapomon rímek csellója csendül,
Tudod-e, hogy milyen dal ütemét keresem?

Tudod-e, hogy e selymek, ezüstök, mind e pompa,
Mind csak művészkezekkel emelt ravatalok,
Mind sorsomat takarja, mind sorsunkat zokogja
S egy elveszett éden, mely betűin ragyog.

Éden, amelynek én is, te is, búsan faragva
Vagy vígan fütyürészve, polgárai vagyunk,
De írígy istenek és hódítók haragja
Kizárt belőle minket... Míg fölpirkad napunk,

Szelíd szonettek szende tejüvegén keresztül
Egy új éden kinyíló, távol kertjét lesem
S ha jobbom, mely feléd nyúl, meglátod e rímektül:
Testvér, e tájon még ma együtt leszel velem!

A régi Anna...
   
A terek és idők mély fátyolán át
A régi Anna úgy tűnik nekem,
Mint gyermekségem aranyos és ámbrás
Mennyországa, a bús és idegen.
Úgy gondolok rá, mint a régi álmok
Szövetére, mely fénylő volt s remek.
S azóta jött az ébredés, az álnok
És jöttek szürke órák és terek.

Ó régi Anna, emléked malasztja,
Neved harangja zeng mély éjeken
S e lankadó szív elfogyó patakja
Beléd omol, szelíden révbehalva,
Ó szerelem, halál, ó végtelen!
Milyen volt...
   
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Atyámhoz megyek...
   
Nézem őt a régi, régi képen,
Új szobának idegen falán
S lelkem lángol mély, sötét szemében.
Régen, régen elment már apám
S egyre jobban közelebb jő hozzám
S minden útam feléje vezet,
Hozzá szépít mindegyik csalódás
S amint foszlik az emlékezet,
Úgy érzem én egyre rokonabbnak
S érzem egyre, hogy én ő vagyok,
Éltem útján fáradt nyoma ballag
S utolérem, ahol elhagyott.
S ha fölöttem gyöngyvirágok nőnek
És tavaszba ér a temető,
Partjain a tájak és időknek,
Egy bölcsőben alszik velem ő.
Azért szeretlek Anna...
   
Azért szeretlek Anna, mert nagy emlék,
A tünde múlt örök hárfája vagy,
Mert fölzokog egy szép, bús végtelenség,
Ha visszazendül távozó szavad.

Azért szeretlek Anna, mert veled kerestem
A májuséj kárpitján csillagot,
Mely őszök őszén és dermedt telekben
Fiatal lánggal ott tovább ragyog.

És tündököl egy messzi szerelemre,
Mely győztesen zeng sors és sír felett
S elmúlt kezek búcsúzásán merengve
A szűz magasban fénye megremeg!
Ancsa szolgáló
   
A kis végváros vendéglője mélyén
A söntés rejtekén élt Ancsa lelkem
S csodálkozott boros, bús éjek éjén,
Ha az urak mulattak ott a csendben.
A fásult jegyző s zordon szolgabíró
Szilaj nótákra zendített keményen
És Ancsa hallgatott
Szelíd szláv dallamokkal a szivében.

Oly kender volt a kócos haja néki
És oly kökény félős kék szemepárja,
Lelkében messze fenyvesek meséi,
Alacsony viskók rontó babonája.
Egy-két vad vendég megölelte néha
S idegen szókat suttogott fülébe
És Ancsa hallgatott
És megriadva zajlott lomha vére.

És egyszer eltűnt áldott szégyenével.
Tavaszodott, a Morva zúgva áradt.
A Morva jó ágy, falujába ér el,
Hol most pattognak a fiatal ágak.
Mert ősi sors ez: hogy duzzad tavasszal
A Morva és rügyez az ifjú plánta...
És akkor este lett
S a söntés Ancsát többé nem találta.

Annának, utolszor
   
Te messzeségek asszonya, te emlék,
Isten veled, most elküld már szívem.
Mennék utánad, ó de merre mennék?
A végtelenbe tán?
Te csillag vagy ma már az égíven.

Isten veled! Te vagy a fiatalság,
Az édes múlt, az elveszett tavasz,
Magamtól búcsúzom, ha küldöm Annát.
Az ifjúságomat,
Amely egyetlen, messze és igaz!

Isten veled! Ma oly dal kél szívemben,
Mint boldog visszhang bús szőlőhegyen,
Mely várni fog fagyos, fehér telekben.
A szőke napra vár.
Isten veled napom, egyetlenem.

Sebesült munkás a Rókusban
   
Fekszik. Süketebb, mint Beethoven
És szétroncsolt, mint egy titán.
Hörgése zord, halálos ómen,
Lelke túl óperencián.

Mint omlott tárna éjjeléből
Távol robaj, száll sóhaja.
(Holnapután kétölnyi mély föld
Ölén virul tovább haja.)

Testvérem ő, könnyezve nézem
És fogom forró pulzusát.
- Még reggel hetykén fütyörészett
S tőled volt lázas: ifjuság!
Szeretem az életet...
   
Mint szomorú barát a feszülethez,
Úgy imádkoztam hozzád, messze élet,
Mint áhítatos, szűzies szerelmes,
Kinek a vágy fáj s a csók íze vétek.

És káromoltalak sebzett ajakkal,
Mint elkergetett szeretőd, ki fájón,
Borával és vérével, a szilajjal,
Itatja búját a tűnt ifjuságon.

Most is szeretlek, ó de úgy szeretlek,
Mint anyja meleg, hű ölét a gyermek
És mint a hűs tejet a szenvedő.

Szeretlek, mint a csöndes temetőkert
Lágy dombjait, hol vágyaink ledőlnek
S a ciprus és a csönd az égbe nő.
TÜZEK

Vaculik bácsi a legnagyobb ember volt, akit gyermekkoromban ismertem. Titokban úgy gondoltam, hogy még az édesapámnál is különb. Postatiszt volt Vaculik bácsi, vagyis inkább távírász, de ez csak hivatal volt számára, a hivatalnak packázásaival, robot, amelyet elvégzett; az ő igazi eleme, az ő művészete és hivatása a tűzijáték volt. Akkoriban nem volt jelesebb nemzeti ünnep és valamirevaló népünnepély tűzijáték nélkül és nem volt tűzijáték Vaculik bácsi nélkül.
Egyszer elvitt a lakására, és én ámulva néztem a bűvös dobozokat és hengereket, amelyekben a görögtűz sistergő rakétái, a sárkánykígyók, a csillagok, a koronák, az éjszaka napjai és csodái csöndesen szunnyadoztak. Éreztem, hogy egy bűbájos barlangba kerültem és különös áhítattal, félelemmel és kíváncsisággal szemléltem titokzatos tűzszerszámait.
                                                                             tovább>>>
Ez a föld...
   
Koldus vagy és paraszt vagy: itt maradsz.
E föld örökre altatón maraszt,
E föld, amelyből nincsen egy rögöd,
Csak gúny és vád, örökös örököd.

Itt bújdokoltál hosszú éveken
Nehéz robotban, messze végeken,
Tanítva és tanulva éjt, napot,
Megsüvegelve urat és papot.

És álmodoztál Párizsról, a vak
Végvári éjben, őszi ég alatt
És Pestig sem jutottál el, szegény,
Fáradt, kopott, dalos vándorlegény.

Már itt maradsz e földön, föld alatt.
Még könnyed és pár versed megmaradt,
Ha sanda szem rád görbén néz talán,
Megbékél pár szív a szíved dalán.
A munka
   
Én őt dicsérem csak, az élet anyját,
Kitől jövendő győzelmünk ered,
A munkát dalolom, ki a szabadság
Útjára visz gyász és romok felett.

A gyárkémény harsogja diadalmát
S a zengő sínen kattogó vonat.
A béke ő, a haladás, igazság,
Mely leigázza a villámokat.

Nagy városokban, végtelen mezőkön
A dala zeng és zúgni fog örökkön,
Míg minden bálvány porba omol itt.

Én őt dicsérem csak, az élet anyját,
Kinek nővére Szépség és Szabadság
S kinek világa most hajnalodik.
Adyra gondolok
   
Negyvennégyéves volnál. Szomorú,
Fáradt szemekkel néznél a világba,
Szobád falán sok fonnyadt koszorú
És a szívedben álmok hervadása.

Azt mondanád: nem ezt reméltem én,
Karcsú kezed nagy homlokodra tennéd
És melegednél szivarod tüzén,
Mely hamvad, mint az öröm és az emlék.

Bús férfi volnál, keserű magyar
És a halált idéznéd minden este,
Most a szívedből égő rózsa hajt
És sírodon legszebb a naplemente.
Japáni módon
   
Álmomban varjak károgtak a fákon,
Melyek tavaszi alkonyban remegtek.
Az életem is ilyen furcsa álom,
Csak egy való, hogy oly fájón szeretlek!
                    *
A kertben ültünk nyári ünnepélyen,
Smaragd füvön topáz bor csillogott ránk,
Arany nap tündökölt az azúr égen
S peregtek gyémánt homokként az órák.
                    *
A temetőben oly furcsák a hantok,
Mikor víg napfény megcsókolja őket
S csattog fölöttük a tavaszi dalnok.
A szerelmem is ilyen temetőkert!
                    *
A távoli hercegnő egyre késik,
De én kék lampion mellett virrasztok.
Új holdra nézek, sóhajtok az égig
S megcsókolok egy ismeretlen arcot!
Budapest
   
Valami furcsa füst lebeg fölötted,
Mint áldozati füst, amely lecsap,
Sötétre mosva falakat, tetőket,
Míg annyi ember topog, szürke rab.

Itt annyi veréb páváskodva rebben
És annyi síber kúszik, mint zsivány
És annyi színész ágál nappal, este
S gurul arannyal bélelt sok silány.

Bús Babilon, azért mégis szeretlek,
Mert véreim sorvadnak sírva benned,
Gőgös szegények, árva magyarok.

Mint kis cseléd a rikító körúton,
Éhes diák a cifra úri zsúron,
Magam is benned oly kopott vagyok!

Macskazugban
   
Apró, vidéki város végin olykor
Megállít egy kis ablak, mely megett
Öreg anyóka a világba bókol,
Mely a szomszéd palánkjával szegett.

Csak néz merően téli csillagokra
Nyárfák fölött, havas felhők között
És néz nyugodtan, egykedvűn s az óra
Tizet kakukkol és a szél zörög.

Mit gondol ő az életről, halálról
És a világról, mely ily szűk neki,
A csillag a lelkébe mit világol
S az óra minek végét hirdeti?

A gondolat tán elszállt már fejéből
S szívében elszáradt a vágy, a gyász,
Mint aki hazatért a temetésről
És tudja, hogy itt nincs föltámadás?
Én költő vagyok
   
Én nem szerettem magamat soha,
Én magam ellen sokszor elkövettem
Merényletet. Egy golyó megmaradt
Két borda közt. Egy tavasz-reggelen,
Fiatalon, borúsan szántam én ezt
Magamnak s most velem a sírba jön majd.
Én szerettem a nagy emberiséget
Sok kis komisz embernek ellenére
És szerettem a fákat, füveket,
A madarakat, csillagot, virágot,
(A csillagok az ég virágai)
És szerettem az Istent, aki egyszer
A feszületről hozzám lehajolt
Egy régi estén egy öreg kolostor
Imádkozótermében. És szerettem
Édesanyámat, aki régi szentek
Szelídségével a dühös világ
Ellen kivédett mindig. Magamat
Nem szeretem, mert én bűnös vagyok,
Mert én az életet nem akarom,
Csak egy a vágyam, egy az életem:
Dalolni és álmodni mindörökkön
Örökké. Ámen. Én költő vagyok!
Dózsa után
   
Fekete éj bakacsinja
Ráborul a rónaságra,
Mint a kopó, jár vadászni
Szapolyai katonája.

Eltiport tűz hamva mellett
Révedünk a kerek égre,
Őszi szél fú a subánkba,
Hallgatás a nóta vége.

Nagy uraknak vára fénylik,
Nagy kutyáknak szava hangos,
Kicsi kunyhók csöndje rémes,
Véres farsang tora van most.

Suba alatt összenéznek
Bús legények, de nem szólnak.
Káromkodás lenne úgyis,
Várni kell, mit hoz a holnap!

Varjú károg a határban,
Kopácsolnak még az ácsok.
Fekete éj bakacsinja,
Bíbor lesz majd a palástod!
Krúdy Gyulának
   
Gordonkahangján sírvavigadásnak
Mesélsz nekünk igaz magyar mesét,
Hogy megszépül szavadra mind a bánat
S tündéri távlat lesz a messzeség.

Mágus szemeddel múltból feligézed
Az elporlott víg gavallérokat
És mosolyognak újra régi szépek,
Kiket már csöndes, vén őskert fogad.

A te szavadra, édes bús szavadra
Sírjából támad a vörös apát
És fölharsog holt magyarok haragja
És újra zúg az ősi, szittya vád.

Te símogatod hangod bársonyával
Megint életre Zoltánkát, szegényt
És Júliát, selyemben és topánban
S magyar múltunk sok bús kísértetét.

Mesélj, mesélj, duruzsolj és dörömbölj,
Magyar szemöldökfánál magasabb,
Mesédre hadd csituljon és örüljön
A magyar árva, aki csonka, rab.

Gordonkahangján sírvavigadásnak
Csak mondj tovább igaz magyar mesét,
Így vége lesz tán majd az éjszakának
S hajnalra pirkad majd e szürkeség!
Anna örök
   
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen
A koldusnak
   
A koldusnak, ki áll az utca sarkán
S kinek vállán egy élet terhe roskad
És vak szemében egy világ halála,
A koldusnak egy rongy papírt vetettél
És azt gondoltad, hogy most jószivű vagy.
Koldus előtt én röstelkedve állok
És nem tudom, hogy mit mondjak neki,
Szeretném homlokát megsimogatni,
A derekát szelíden átölelni,
A szívemet a kalapjába tenni
És engedelmet kérni tőle szépen,
Hogy én még látó szemmel baktatok
Az örömök útján a sír felé,
Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól
És úgy szeretném biztosítani,
Hogy én is, én is oly koldus vagyok
Testvére és bajtársa, szenvedő,
Mert boldogabb és szabadabb jövőt
Neki már nem merek ígérni én se,
Mert neki megváltója a halál lesz...
Megint japánosan
   
Egy gyíkot öltem meg gyermekkoromban
És kis húgom másnap halálba dermedt,
Ha gyík szemébe pillantok borongva,
Ijedten néz belőle rám a gyermek.
                    *
Öreg szívemre fiatal tavasznak
Úgy hull varázsa, mint a nyíl az őzre
S a sétatéren lábam félve baktat,
Mint őszi pille száll a temetőre.
                    *
Ha márciusi csillagokba nézel,
Szívedben jobban fáj a bús november
S ha kikeletkor emléket idézel
Őszi avar jő tavaszi szelekkel.
                    *
A csillagokat a nagy lámpagyújtó
Fölgyújtja nékünk mindig, minden éjjel,
Csak néha nem láthatjuk a borútól
És egyszer elfödjük a szemfödéllel.
Adyra gondolok
   
Adyval vitézkedtem egykor én még
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén
És most idézi őt az alkonyat:
Ó hova lett a régi, furcsa mámor
És mire ment a régi viadal?
Egy hant mered rám: itt pihen a bátor
Isten vitéze és sír az avar.
Igaz, a dal szól és száll egy világnak,
Megérti lassan kelet és nyugat,
Megdöngeti az új botondi bánat
És betöri az aranykapukat.
De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap
És merre van a végső diadal
S akit imádtunk átkozódva, ó jaj,
Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?

Május ünnepe
   
A hatalom kiadta a parancsot:
Ne legyen ünnep május elsején!
Zászló ne lengjen és ének ne zengjen,
Csak robotoljon csöndben a remény!

És jött a május. Ezer orgonának
Lila bugája búgott, a napon
Minden bokor virágba öltözött föl
És a paréj is megnőtt szabadon.

Mint győzedelmi zászló, égbe lendült
A jegenye s ezer pacsirtadal
Hirdette boldogan és büszkeséggel,
Hogy itt a május és a diadal!

A nap bíborban hunyt el, a vizekben
Millió élet nászdalt remegett,
Míg a világ világ, még soha senki
Nem készített ennél szebb ünnepet!
Hangtalanul
 
Mint az árva nyárfa
A temető előtt,
Úgy hallgatom a csendet
A rácsos ablak mellett,
A zsongó némaságot,
Mely a szívembe nőtt.

Sok volt a zaj, az ige,
Ujjongtak a dalok,
Most a nagy némaság szól,
Mint örök orgonából
A vox humana hangja
És én csak hallgatok.

Hamu
   
Nagyon megszürkült bennem a világ
És benne nagyon megszürkültem én.
Elnémultak a szelíd áriák,
Elapadott forrásuk, a remény.
Tán csak magam hallom még néha őket,
Mint aki rossz álomból fölfigyel,
A dolgok tőlem rendre elköszönnek
És nem tudok felelni semmivel.

Lassan hamvaz a köd, hull a homály
És elfakul borult tekintetem,
A lelkemen száz temetői árny,
Idegen a világ s én idegen.
Mosolyra és derűre félve nézek,
Mint tűrt koldus az utak szögletén
És oly halványak bennem az emlékek,
Mint a fogyó hold a kút fenekén.

Elalvó mécses jeltelen siron,
Így darvadozom életem felett,
Már hallgatagon vár a nagy titok
És az élet lassanként elfeled.
Feledjen és lobogjon, tündököljön,
Övé az ország, hatalom, jövő.
Enyém a bánat most és mindörökkön,
Enyém a temető és szemfödő.


....
Patkó Károly: Nagybányai részlet.
Patkó Károly: Országút
Patkó Károly: Dajbukát Ilona arcképe.