3
Nem álmodom gyakran. Legtöbb éjszakám sötét öntudatlanságban telik, és reggelre ébredve nem emlékszem egyetlen képre sem, ami talán felmerült az agyamban. Nem tudom, ez jó-e vagy rossz.
Az elmúlt éjjel azonban megint azon a helyen jártam, ahol egyszer már megfordultam álmomban.
Város lehetett, valahová el akartam jutni, és tudtam is a célt. Ám ahogy elindultam és az idő haladt, nem jutottam közelebb, csak kanyarogtam össze-vissza, valamilyen akadály mindig elém került. Emlékeztem a kerítésre is, ami mellett haladva mennem kellett, és úgy tűnt a kerítésnek soha nem lesz vége.
A környék egyre barátságtalanabb, lepusztultabb lett. Belém költözött a félelem. Nem éreztem magam biztonságban, mint amikor elindultam, amikor pontosan tudtam, honnan hova akarok eljutni.
De egészen váratlanul mégis felbukkant előttem a cél. Pontosan ott kötöttem ki, ahol lenni akartam.

Mostanában zuhatagként érnek az események.
A lányom Angliában küzd kemény munkával a létfenntartásért és az előítélettel, hogy közép-kelet európai. Ez a mai Anglia nem az már, ami akár néhány évvel ezelőtt volt.
Informatikus fiam itthon. Pár hónapos kisbabával, sokéves becsületes munka után, karácsony előtt közölte vele a főnöke, hogy nem tud vele tovább dolgozni.
Nem akarok álmodni. Nekem ne mondja senki, hogy merjünk nagyot álmodni.
A hírek pedig zuhognak rám, mintha egy vízesés alatt állnék. Teher a mázsás víztömeg.
Milliónyi egyéni kis tragédiából áll össze szépreményű hazám jelene, a másik oldalon pár ezernyi óriás hazugság. Néha, egy-egy pillanatra magával ragad a lelkesedés, mintha derengene valami! Talán valami változik, talán lesz valami! Aztán a kérdés, de hogyan? Milyen áron?
Talán nem kellene hagynom ezeket a kérdéseket felmerülni.
Már nem merek álmodni. Déjà-vu álmok jönnek.
Nézem, hogyan süllyed a hazám, a maradék magyar önbecsülésem, és érzem, talán ez az az a háború, amit az én generációm vív.
Talpon marad, győz az életösztöne és újrakezdi majd?
Velem, vagy nélkülem? Nem tudom.
Nem álmodom.

Déjà-vu álom
....