2
Mauro Guiliani: Guitar concerto.
Mikor csalóra adod a voksod:
tudod-e, mit teszel?
Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
tudod-e, mit teszel?
Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
tudod-e, mit teszel?
Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
tudod-e, mit teszel?
Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
tudod-e, mit teszel?
Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
tudod-e, mit teszel?
Mikor mosolygod csak, ami sanda:
tudod-e, mit teszel?
Mikor vak, süket vagy készakarva:
tudod-e, mit teszel?

Mikor nem hallod kételyedet meg
s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
tudod-e, mit teszel?

Ha tudod – sírig élj megvetésben.
Ha nem – megocsát Isten.
De én nem.
Baranyi Ferenc
TUDOD-E,  MIT  TESZEL?

Ódor György
Közélet

Kicsit komcsik vagyunk, kicsit nem, alig magyar.
Legalábbis olykor ilyeneket mondanak.
Átnevezések közben elborul az agyam,
észre sem veszem, tegnap megint lenyúlt a bank.

Kicsit nyugat, kicsit kelet, de már nem közép.
Mikor valakiknek köznyelve körbenyalja
szélsőséges területek szőrös eszközét,
és unokája lesz az édes öreganyja.

Kicsit meleg, kicsit hideg, csak olyan langyos.
Tüntizgetünk, kajabálgatunk, hogy monnyon le
mindenki, kezünkben játék: műanyag pallos.
Lehet, őrült gőzösek leszünk, de forrók nem.

Kicsit hiányzik, kicsit nem, már az elnyomás.
Eltűnt fölülünk az az átkos mindenható
csillagellenség, egymást gyűlöljük: ne tovább.
Hogy kivethessenek kilencvenkilenc adót.
jó, hogy a fémet nem lopták el
és a víz nem tud elsodorni
kiültettek a vén Dunához
hogy nézd a bukdácsoló dinnyehéjakat
ha a dinnyeprogram megtermeli
a már bejegyzett hungarikumát

néha melléd ülök majd és hallgatok
mert ma, aki beszél, az ellenség lett
majd együtt hallgatjuk a parádé
hangjait, mikor magasított sarkú
cipők koppannak a díszburkolaton
és főtisztek dísz-lovai potyogtatnak
a dísz-nemzeti ünnepek kordonos
megemlékezésein

vajon mire gondolsz? hol jár
az emlékezet, Bécsben? talán
a Sorbonne-on? miután Horger
eltanácsolt, és nem "Tiszta szívvel"
lehet az öcsödi gátoldalon sétálsz
mikor Gombai úr állatait kicsaptad
legelni és a világ dolgait gondoltad
át éhesen

látod a parton sétálókat? jól öltözött
népek, jó vagy nekik egy szelfi képhez
meglehet neved ismeretlen nekik
munkásokat ne keress köztük
ők a nyócker nyomorába süllyedtek
a minimálbéres világban, ha van
valami munkájuk, ha nincs, akkor
marad egy statisztikát javító
közmunka státusz

talán azon töprengsz, hogy Szárszón
mégse kellett volna? mert ott csak a
a szép-szerelmek izzadtsága sodort
a sínekre, ma már megbomlott elmének
könyvel el a "hivatal", pedig
Bécsben jók a pszichológusok (mint
látod más odajár), csattognak az
acél-kerekek, néha versed ütemét
idézik

jó, hogy a fémet nem lopták el
és a víz nem tud elsodorni

Tiszai P. Imre
József Attilához
...a reggel nehezen rúgja ki álmát
szeméből, mivel éjnek madara
s verse sötéten árnyalja be szárnyát.

Nem gyerek: ám hull foga, sőt haja,
barna kerettel szeme alja, táskás;
saját marka segít élni a vágyát
s képzete sem földi, lelke kamasz.

Pedig három évtizedet taposva
sarkai kérgével e sárgolyón,
bölcs lehetett volna, akár Szolón,
de mást s máshogy akart s múltba karolva

fogja a holnap; jelenét fogyó,
ezüst holdnap adja, amíg a sorsa
kitell' s átkel az útján a folyó...
Sárközi László
Önarckép

T. Ágoston László
Macskaszemmel
Mielőtt hozzánk került volna Durci, többen is figyelmeztettek bennünket, hogy jobb, ha előre kicseréljük a kárpitozott bútorainkat valamilyen szilárdabb felületűre, mert a macska karmai tövid időn belül kis bolyhos utacskákat marnak benne. Magyarán mondva hamarosan kidobhatjuk az egé-szet. Csak hallgattuk ezeket a rosszindulatú megjegyzéseket, és legyintettünk rájuk. Már csak azért is, mert ki volt az, aki e nézeteket terjesztette? Természetesen Maris néni, a szomszédasszonyunk, Morzsi kutya gazdája, aki eredendően gyűlöli a macskákat.
─ De ha mindenáron ragaszkodtok ahhoz a szőrpamacshoz ─ mondta ─ menjetek el a bizo-mányi áruházba. Ott még talán találtok eredeti alumínium csőbútort. Annak nem árt a macskakarom. Legföljebb csikorog rajta…
                                                                     tovább>>>

A bársony égbolt halkan kitárta
Föld felé nyíló felhőablakát,
az erdőt lent még köd takarta,
rejtelmes szürkéskék kabát.

Csak apró égi jel volt csupán,
csak csendes változás;
én figyeltem rá egyedül,
nem volt ott senki más.

Gyöngyfényű gyöngéd karjait
a Föld felé tárta a Hold
és minden vízcsepp idelent
feléje áramolt.

A völgyben felbuzgott a forrás,
a sziklából karsztvíz csepegett
és nedves felhőkbe burkolóztak
a ködsipkás vén hegyek.

Medrében selymesen surrogott sok ér,
duzzadni kezdett minden kis patak;
folyók siettek a tengerek felé,
halkan hullámoztak hűvös, kék tavak.

Nők forgolódtak félálomban,
feldúlták holdsütötte ágyukat,
testük jelezte a változást a mélyben,
rángó szemhéjuk zaklatott álmukat.

Ülök ablakomban,
bűvölöm a Holdat,
átitatja szívem
mákonyos, égi oldat;
lelkem hullámként ostromolja
a sziklás partokat;
és így múlik el a bűvös óra,
mint egyetlen pillanat.

Kajuk Gyula
Holdfényben
A szeretetlenség úgy kúszik szét bennem,
mint túláradt folyó a léptek nyomdokán.
Talán sohasem tudom megszokni az űrt,
mit fojtó csönd ural a büszkeség okán.

Ó, hogy gyűlölöm e csöndet! Gyilkos árnya
úgy borít be búval minden hűs éjszakán,
mint föld a sírt, hol zúzmarás könnyet zokog
a vezeklő homályba süllyedő magány.
Arany-Tóth Katalin
MÉLYSÉG
Mint hasas tehénke, együgyűen
bámul és álldogál a réten,
az ég alján az ezüst-hasú
hold apadni készül éppen,
apadni készülnek a tengerek.
Eszébe jut a sok gyerek,
akik a szobába zárva bőgnek,
az ablakrács kockáin kidugják
fejüket és leskelődnek,
pillájuk véreres rózsaszirom.
Lassan elindul, hallgat,
mint hasas tehénke rózsaszín
hátulját ringatva ballag,
fölötte sziporkáznak a csillagok.
Szíve szörnyű hangosan dobog,
de ezt maga sem érti,
megáll, magára néz: belülről
apró lábak rúgásait érzi.

Juhász Ferenc
Mária
   Elemér, a szőke, harminc éves Pacsirta utcai fickót, mindenki ismerte az utcában. De nemcsak itt, sőt a környéken is, szinte az egész városban. Híres volt több jellemző tulajdonságáról. Először is arról, hogy kigyúrt alakja, óriási lapát kezei, meg természetesen markáns, ellentmondást nem tűrő habitusa miatt a környező kocsmák rettegett alakjává vált. Nem sok kellett ahhoz, ha felbosszantották, vagy úgy szóltak hozzá, hogy összetörjön pár széket, asztalt és természetesen a közbepofázó arcát, melyet legtöbbször kiköpött fogai is megbánták. Másodszor arról volt híres, legalább is köztudott volt róla, hogy egyetlen gyerek. Apja gazdag vállalkozó, van mit aprítani a tejbe.
                                                                            tovább>>>
Kő-Szabó Imre
A fűrészelő
Mielőtt csillag útra térnék:
kék tenger-éjbe – ismeretlen mélybe –
magasba tán – törékeny lélekvesztőn
a „valamerre-tartományi révbe” tartva,
pályámon nem lesz pányvám-kötelem
(lehet, nem lesz kijelölt pálya sem –
se iránytű, se szektáns nem vezérel,)
s ablaktalan magány tilt nézni széjjel,
ha eltűnnek a csillagok;
mielőtt „oda” indulok,
tarts vissza majd kicsit:
„Ne menj még!...”
Vagy bátoríts:
„Honod ott lesz, szívem!”
s ölelj át szelíden…
Te jól tudod, e tájék nem becézett.
Kordéból szórták-borították rám itt
a föld-valóság vasgöröngyeit,
porítva csontom – szerveim szétverve –
sötét kubikosok…És sár is,
és trágyalé is hullott épp elég
arcomba – s hordta szét,
és tépte szét életem rongyait
a vásáros sereg…

És penge villant a nagy kavalkádban…
És penge villant, kés emelkedett,
kék-keményen, mint hideg villám,
és féltem: széthasít.

Csak megjelölt - feküdtem tőle lázban,
- hajszálerekből jött a lápi láz -
a „nincs”, muszáj”, s mi törpít-megaláz,
minden, mi bomlaszt, csenevít,
rostokra bontva szét, mi bennem épség –
így lettem létezőként fél-holt,
ki halni mégse kész még…

Mi felemelt, mint gyöngyét a szökőkút,
pezsgő forrás – csak rezdülés volt:
ahogy az óra megremeg, ha fordul,
míg benn, egészen mélyen felcsikordul,
mert vássa köreit a kényszer…Örültem néha –
ám szöges kerékkel törtek meg aztán
hosszú évek…Az élet:
csépelt - szélbe szórta mind az érett
magvakat is – a termés semmivé lett…

Így éltem itt…

De most, mielőtt csillag-útra térek,
valami jót – útravalót szeretnék –
ki tudja ? – kellhet odaát az emlék,
csillagpor sátorában földi pornak;
lélek-mentőnek, égi lélek-vesztő
tatjában kis remény-zászlónak:
ölelj ! – öröm-adásra kész örömmel!
S jöhet özönnyi próbatétel – végre
beérek én a „tartományi révbe”…



Horváth Hoitsy Edit
ÍGY ÉLTEM ITT…
1999. december 7.

1929-2007
Hullámzó tenger
életünk magzatvize
létünk bölcsője

Nézem a tengert
szememben csöpp tenger van
sós könnyem folyik

Naplemente a tavon
égő felkiáltójel –
napod véget ért

Fénylő napsugár
járja be a lelkedet
haikut olvasván

Haikut adsz: öröm,
öröm elfogadni azt –
szívtől szívig ér
Vihar Judit
Öt Haiku
Mindenik nyílás halálra nyílás
remegés-asszonyom,
csukódó méhed hasadó létből
embernek összenyom.
Bolond, ki vállal harcot halállal
magáért – csak veszít,
bomlása vonzza, gonosszá rontja
a rettegéseit.
Itt nyugszunk. Félem véges reményem.
Ablakra vág a tél,
virág szikrázik: kénytelen érdem:
lesz, aki megítél.
Nógrádi Gábor
TESTAMENTUM

Én már nem akarok Himaláját mászni,
sem új rügyeket látni a cseresznyefán,
már többé nem fakadok könnyre, ha vidám
gyereksereg a ligetben játszik, és nem
érzem azt, ami történt, csak az én hibám.
S madár ha dalolna öreg körtefámon,
ó, ne kérje tőlem soha senki számon
azt a néhány fénylő csillagot szememben,
ott pihegsz, ott élsz még most is édenemben...

Én már nem akarom más csatáját vívni,
sem siratni többé el nem csókolt csókod,
ritmust ha játszana madárdal vagy virág,
lefojtanám, mint egy unott metronómot,
s ha netán mégis felébredne bennem a
dal, mely vérem issza, mégis mindig zengem,
lecsukom majd szemem, s repülök a szárnyán,
szemfedőt veszek elherdált lelkem árán.

Úgy csüngök a léten, mint
lopótök a szárán...

Gligorics Teru
Már nem akarok...
nézek egy képet az asztalon
amin még együtt voltunk szépek
mondd csak mivé lettünk kedvesem
már te se kérsz és én sem kérek

angyal szállt a kezemre látod
"kis teste hangtalan vacog"
nem tudtuk nem láttuk nem vártuk
nyisd csak ki gyorsan az ablakot

tollpihe zizzen a párnában
amin az én álmomat látod
nem sírsz csak könnyezel csendesen
ez lesz a legeslegszebb álmod

a gyomrot remegtető izgalom
átrobog rajtad mint egy vonat
valami zsírosat kérek enni
pedig még messze az alkonyat

nézek egy képet az asztalon
amin szerettél és én is téged
minden ember megöregszik
csak a képek maradnak szépek


Karaffa Gyula
Nézek egy képet...

bement a fülkébe a forradalmár
a forradalmár a fülkébe ment be
a fülkébe bement a forradalmár
oda ő bement

odabent végezte a dolgát a forradalmár
a forradalmár a dolgát végezte odabent
végezte a dolgát odabent a forradalmár
onnan ő kijött

nem húzta meg a vizet a forradalmár
a forradalmár a vizet nem húzta meg
nem húzta meg a forradalmár a vizet
ő kijött s a forradalom ott maradt
Debreczeny György
a forradalmár

Jócskán benne az éjben,
egyre fáradtabban kutattam,
hol lehet magamon az off-gomb:
Földi létem motorja
roncstelepre kívánkozott.
Aztán persze az életösztön,
az hát,-a mennykő ütne bele,
telefonhoz vonszolt.
Emlékszem, remegett a kezem,
kivert a víz, jégcsappá fagytam,
ezt követve lávaként folytam le az ágyról.
Tiszta malária, gondoltam,
pedig pálmafás, négernős tapéta sincs a falaimon.
Akkoriban sokadszorra hívtalak,
legalább tizenötször vettél rá,
vegyem le lábamat a gázpedálról;
„burn out” szindróma, magyaráztad.
Maradjak nyugton.
Istennel viaskodni
felesleges energiapazarlás.
Többet profitálna együttműködnöm vele,
meg amúgy is, ne öltsem magamra
Sziszüphosz jelmezét,
mert rázós lenne bennemaradni.
Olyan háromnegyed hat körül letettük,
szégyensav marta gyomromat
tovább járkálva a szobában,
fel-alá, fel-alá, fel-alá.

Pethő N. Gábor
Fel-alá...
Egy perc, egy szó, a gyönyör görbe tükre.
Istenhez szólva, a fejet felütve
azt hittem, hogy ennyi talán elég.
Eltűnünk lassan, és más lép helyünkre.

Sírtam, tudod, bántott az öntudat,
azt hirdettem, nem kell más, ennyi csak,
Egy perc, egy szó, a gyönyör görbe tükre.
Felkeltem, hogy feledjem álmomat.

Hiányzik már az eltűnt kisdiák,
aki követte angyalok szavát,
Istenhez szólva, a fejet felütve
jövőbe nézett éjszakákon át.

Felhőt lyukasztó hófehér hegyek
nőnek mellettem, én meg süllyedek.
Eltűnünk lassan, és más lép helyünkre.
Gyűrt csekkre írok bamba rímeket.

Istenhez szólt feltartva a fejét.
Ha eltűnik, majd más helyére lép.
Egy perc, egy szó, a gyönyör görbe tükre.
Most azt hiszem, hogy ennyi épp elég.

Bittner János
TÜKÖR
(részlet)
                      Szerdahelyi Istvánnak
...

a kort amelyben élünk
megvetem

becsapott
beterelt beszorított
a lét zsugorodó terébe mindőnket

hiába ont magából illanó szelíd derűt
a kertben az öreg vadcseresznyefa
halványlila virága

a síkon állva
nap nap után kell látnom  

kifosztott megalázott testvéreim:
jobbító hit szárnyas remény
közönyös temetését

a szitáló szürke esőben

tettből kirekeszve némán
poharat csalfa békére emelhetek csak

tetszhalott nemzedékem
légbe permetezett pora felett

hallgatva tehetetlen
vad zokogásunk disszonáns
szimfóniáját

beszippantva a sarjadó fű
édes földszagát

tekintetem a villódzó fénnyel
átütött komor égre emelve
mintha utólszor...

a kort amelyben élünk
megvetem


Vadász János
SZÁMVETÉS
Északi szél sarkantyúzza már a határt
Hordja kupacba majd fujja szanaszét
Zörgő falevelek gyanánt
Illanó emlékeink kacatját
Lics-pocsba lépünk
Szottyan a kedve az embernek is
Hogy gyengül az őszi napsugár
Tovaszálló felhők után nézünk
Míg lassan átlépjük a Tél küszöbét
Örömeinket féltjük
Ha rank tör a rideg valóság
Hisz tudjuk
Az idő patkóját kovácsolja most jégből
A messzi világ.
D. Nagy László
A TÉL KÜSZÖBÉN
A kályhacsövet betuszkolja a gránát verte lyukba és a körülötte maradt hasadékot kitömi ronggyal, a fia kinőtt pólójával, meg saját kinyúlt, elzsírosodott pizsama felsőjével, lenn a másik végét betolja a vashordó vésővel és kalapáccsal kibarmolt hátuljába, egészen passzosan illeszkedik, sikerült tűrhető pontossággal méretre szabnia, és már szinte készen is van, használható a kályha. A fedele a lekvárfőző üst zománcozott fedője lesz, a padlóra omlott betontörmelékkel nyomatja le. Mindkettőt, a fedőt, s a kályhacsövet is a hobbyházból hozta fel éjszaka, most majd jó szolgálatot tesznek itt a nyolcadikon is.
                                                                            tovább>>>
Lehoczki Károly
Lakótelep az isten háta mögött
Amit ma megtehetsz — az osztja be
a lélegzetvételed. Ne halaszd
az esengő testtartást, utóvégre mai terv
az öröm; egy másodperctől függ a cél,
de majd tovább ered. Öröme lesz:
s neked ő a cél, ennyi az egész.
A zárt láthatár nem foghatja fel
alázatos fejed, a nyakad ívét
és kegyes domborulatát a hátnak…
Mindez fohászra vall, ég-kémlelésre,
de még lopva se leshetsz égre, földre;
benn rejlő arcod homály eszköze,
átizzott zuglakó. — Ó, második
személy! Csupán késlekedésre jog! —

Holnapra nem halasztható.
A ténykedés feszes ritmusa dönt,
amely kitart, ha már elkezdetett.
De mintha óceánban levegőzne
kapaszkodásunk, oly szabad, s olyan
kiszámíthatatlan. Habok, valóban,
tárgytalan hullámzás, egy más közeg
nyom belénk oxigént: kettős az éltünk.

S mint a késleltetésre épülő
filmben, jut is, marad is az idő;
pillanatonként ott tartunk, ahol
csak szórt sűrűsödés, a mágnesesség
gyönge fokozódása sejteti:
közeledünk. A cím nem büszke jogcím.
Zongorista, Holdjáró, Ördögűző —
amíg a felkent, a beavatott,
a profi produkciójához érünk,
tanácstalan hegyvidéken kelünk
át. Újra fenn, tehát megint legörgünk.
Most kevélyen hiszed: ez büntetés,
s egy szuszra szitkozódsz, s teszed tovább
a dolgod. Elcsitult űrben haladsz.
Vakfolt, mélypont: berendezett mezők;
majd újabb sürgetés taszít bozótba.
Gyors a hálád, feszes ritmusra vált
ön-mércéd, a fül biztatást neszel.
Ilyenkor lohol messze a kutya,
előre, egész a kijáratig,
s ilyenkor suhan vissza az árny. Hiába nézel.
Megláttad magadnak: elvesztegetted.
Eredsz nyomába újra, százhatodszor;
most a legkétesebb: emelkedik
gyomrodból a szédület, már remegsz,
nincs levegőd, jelzi a szűkület…
Ugyan hol szűkül, hová temeti
torkod a távolságokat, milyen
fekete lyukba — abbahagyni már!
Szaggatott küszködés szabdal ezentúl
másodpercet, tüdőt, nyelőcsövet,
míg újra megsegít a levegő.
(Előbb megérted: újra késni fogsz;
beszívja következő percetek
a légszomj, elprédálja a beszéd.)

S tovább, örömről mit se tudva már,
vagy értve a kínzás szabályait,
két kopár kőtömb fölfelé görög.
Befülledt meditáció. Habár
minden pillanatot beoszt a várás,
s mindegyiké a pálma, ha ugyan
immár megelőzted, és mindegyik
legyőzött győzhetetlen — tudható:
csak középről támadhat a siker.
Bármikor eszmélek, felén bukom.
Mindegy: mi készület volt, végtelen
haladékra, egyszerre testet ölt.
Alig hiszed: a légzés szaporáz,
nem látsz, nem hallasz, minden egyszerű;
csak annyit érzel, szárad a veríték,
körülnézhetsz, ott vagy,  s nézel őutána.

Bárdos László
Performansz
Fáj nekem a kínlódásod -
   a mi szerelmünk
   szomorú öröm
   hol egymást, hol
   önmagunkat tépjük
   de  álmunkban is
   egymást kísértjük
   - Így lesz ez most már
   mindörökké ?
  
   Ne gyere többé !
1933-2007
G. Ferenczy Hanna
Ne gyere többé
Bodó Csiba Gizella
Ha menni kell
A madarak délre szállnak,
Kik itt maradnak
Talán fájdalmak páncélján
Kopognak,
Melyben benn ragadtak
Mint a remeterák,
Ki a világ elől
Keresett oltalmat.
Elbújni nem lehet
Önmagunk elől.
Ha menni kell,
Mint a dal repüljünk,
Keljünk szárnyra,
Forduljunk Nap-irányba,
Bízzuk magunkat egymásra,
A tiszta légre,
Mint a vadludak az égre
Vezessen együtt
A szeretet fénye,
Hogy célját mindenki elérje!


Egy ágroppanás visszhangjában
állok: ébredek;
mozdulatlanságom a sebem.
Nézd, vak ablakom, vérem
süket… S a falak, a falak!
Az árva falak, lásd,
most hajolnak homlokomnak.
Vasi Ferenc Zoltán
LÁZAM
Havazás lesz,
az éj nem kedvel fényeket
reggel hópelyheket
kergethetsz megint,
majd latyakká olvadnak,
mint reményeink.
Péter Erika
Prognózis
csak a szavak dialektusával
kimondott üzenet lehet
hiteles grafikája a tájnak,

csak az élménybe süppedt képek
színei lehetnek valódiak
egy narratív koreográfiában.
Koosan Ildikó
Ismertetőjel

én nem tudok szólni úgy
ahogy nem tanultam
nem tudok rácifrázni
(rongyot rázni untam)
nem tudom megcsonkolni
(ne bántsd a nyelv is érez!)
nem tudok véle trillázni
(nem jó a bor ha édes)
én nem tudok kirakatért
boltolni adni-venni
szatócsinas ruhába bújva
suttogva alkudozni
élő szótagot megölni
ha hosszabb lefaragni
s beletoldani ha nyúlfark
egy szótagot egy hangot
(bár enyelegni tudnék vele
annyira hű s úgy szeretem) 
nyelvem kötésében a szó
nyílhegy dárda parittyakő
és anyakéz is (simogató)
megdorgál megfog és befog
nem iga (engem biztat ő)
édes börtönöm nem bilincs
kulcsa van de zárva nincs
ha csonka lenne mint a hon
megérteném hogy meg kell szülni
de ép és szép és birtokol
nem szitál szét (mint trianon)
a nyelv nem pitykés kinőtt cucc
mit átszabhat a labanc ízlés
olyan mint égen a Nap
Keleten kel minden nap

Albert-Lőrincz Márton
hódolat a nyelvhez
Felnőtt több nemzedék, ki nem ismert háborút
Bombát, halált, harcteret, honnan nincs visszaút,
s nem ismerte meg a kimondhatatlan nyomort…
a nincs félelmét; s leinti mikor azt a kort
azt a félelmet, meg azokat az éveket
átélt még élő szemtanú meg-megemleget.
Aki soha nem volt reménytelenül éhes,
s nagyon elborzad attól is, hogy a kés véres
mikor baromfit vágnak, hogy ő is ehessen…
a napi kemény munka neki ismeretlen;
az vágyja a vért… s a másik húsába vágna…
Bíztat: megteszi majd a más, ő csak kivárja…
Hidegebb a hajnal, a józan tény: itt az ősz,
s a fény laposabban, kevesebbet időz.
Kerek szám, kerek évfordulóval közeleg,
s nincs ünnepi hangulata, tartalma elegy,
mi kavarodik, kavarog már ötven éve;
s a mában már alig van eszmei értéke.
Magukban hordják ők: Göncz Árpád, Halda Aliz,
Pomogáts, Nagy Erzsébet, Darvas Iván, Hankiss,
Gyurkó, s mások, kikről hallgat a jelen idő,
— kik messzire szakadtak, mint akár Kaskötő;
ők, kik tudják, ma is élik az akkor lényeget;
a valós, mára történetté vált tényeket
Az a megemlegetett pesti srác… nyugdíjas,
vagy már nem él; a történelem oly foghíjas
tudásával vissza-visszatér a gondolat;
s a jelen ünneprontó cirkusza fojtogat,
megöli, semmivé zúzza az emlékezést,
— a jelen pesti sráca tömegben, zászlóval
ordít, s annyira torzan bánik ma a szóval,
hogy elhiszi, a tömeghatásban önálló;
bár csak maga lesz egy zászlórúdon zászló…
ma megint, és megint eszköz lett, meg kortünet
— hová torzítjuk a kerek, szabad ünnepet?
Itt, vagy a messzi tájban, ott, abban a házban,
gyógyíts, tartsd meg hited —, akár magadba zártan
Rőt levélfátyol hull a Kerepesi fákról,
évfordulót, évet múlat, hallgat a máról.
Itt, vagy a messzi tájban, ott, abban a házban,
gyógyíts, tartsd meg hited —, akár magadba zártan

2006. Megkésett emlékezés.
Fetykó Judit
Az ötvenedik évben
Tiszai P. Imre
Darabtemető
Mindig különleges este, amikor egy darab utolsó előadása következik a színházban. Aki jártas a színpad világában az jól tudja, mi minden történik addig. Kezdődik az adott év repertoárjának kiválasztásával.
Ez általában több lépcsőben történik. Megálmodja a  direktor, a főrendező - és persze a gazdasági vezető is.
                                                                            tovább>>>
.....
Patkó Károly: Fürdőző nők.
Patkó Károly: Cigányok.
Patkó Károly: Niobidák.